A kézilabda és testnevelő Szabó Attilával a kerek születésnapja alkalmából az alábbi riportot készített a nógrád sportja blog "Beszélgetés a 60 esztendős testnevelővel, kézilabdaedzővel, Szabó Attilával" címmel:

 

A sporttal már a szüleinek köszönhetően megismerkedett, és ezt az életszemléletet fiaiba is tovább tudta örökíteni. A kézilabda végigkísérte egész életét, jelenleg is utánpótláscsapatokat készít fel a bajnoki szereplésre, nem mellesleg pedig már több mint három évtizede a salgótarjáni Beszterce-lakótelepi általános iskola tanára. Számtalan kitüntetéssel – többek között megyei Príma-, valamint és Bérczy Károly díjjal – ismerték már el a munkáját. Az augusztus 25-én 60 esztendős Szabó Attilával beszélgettünk.

  

– Édesapja palotási testnevelő munkájáról még a korabeli Képes Sport is beszámolt… Egész gyermekkorát áthatotta a sport?

 

– Sportos közegben nőttem fel. Édesapám atletizált és testnevelő volt, édesanyám szintén atletizált. 1958-ban költöztünk Jobbágyiba. Édesapám a szolgálati lakásunk egyik külön bejáratú nagyszobáját alakította tornateremmé, így lényegében ott nőttem fel a sportolókkal, sportolás közben.

 

– Hogyan kezdődött sportolói karrierje?

 

– Általános iskolában mindent kipróbáltam, amire adottak voltak a feltételek, atletizáltam, voltam megyei ifi bajnok távolugrásban, és hármasugrásban, tornáztam, asztaliteniszeztem, és természetesen kézilabdáztam is. Később ez utóbbi lett a fő profilom, mivel egy egészen ügyes társaság állt össze Jobbágyiban. 14 évesen már a felnőtt megye bajnokságban játszottam, középiskolásként kétszer szerepeltünk NB II-es osztályozón.

 

– Mi történt ezután?

 

– Főiskolásként az Egri Tanárképző csapatában játszottam. A főiskola elvégzése után Czimer János invitálására kerültem Salgótarjánba, az Építők NB II-es csapatához. Rögtön az első szezonban (1979-80) bajnokok lettünk, és feljutottunk az NB I/B-be. Sajnos nem sikerült megkapaszkodnunk a magasabb osztályban, egyetlen ponton múlott a kiesésünk. 1999-ben fejeztem be az aktív játékot teremben. „Vén fejjel” még belekóstoltam a strandkézilabdába is, ahol szenior magyar bajnoki címet szereztünk csapatunkkal.

 

– Hogyan kezdődött pedagógusi pályája?

 

– Egerben biológia-testnevelés szakon végeztem, és itt megszereztem még a kézilabda edzői diplomát is. 1979-ben, feleségemmel együtt a mostani Kodály iskolában kezdtünk tanítani. Én 1983. január 1., a párom 1984. szeptember 1. óta tanít a Beszterce-lakótelepi iskolában. Egyértelműen a kézilabdához jobban megfelelő körülmények, és a testnevelés tagozatos lehetőségek motiváltak minket az iskolaváltásban.

 

– A 33 besztercés év alatt sok szép eredményt sikerült elérniük a gyerekekkel…

 

– Itt ehhez jó, és lelkes, szorgalmas alanyok voltak a diákok. Strandkézilabdában diákolimpiai bajnokok voltunk, teremben számtalan 4-6. helyezést szereztünk, gyermek bajnokságokban is majdnem minden évben volt dobogós helyezésünk. A helyi kézilabdázók javarésze iskolánk tanulóiból került ki. Tanítványaink közül van európai kupagyőztes, magyar bajnok, ifjúsági Európa-bajnokok, világbajnoki helyezet is. Atlétikában is több dobogós diákolimpiai helyezéssel büszkélkedhetünk.

 

– Törvényszerű volt, hogy a kispadra is leül?

 

– Már a pálya kezdésekor belecsöppentem az edzői munkába, hiszen rám bízták a serdülő csapat irányítását. Az iskolában pedig mindig voltak csapataim. A felnőttekkel kényszerűségből 1988-ban kezdtem foglalkozni, ekkor még játékos-edzőként. Ebben a felállásban egészen 1999-ig tevékenykedtem, amikor is befejeztem az aktív játékot. 2002-ig folyamatosan az NB II-ben szerepeltünk, változatos sikerekkel, hol a kiesésellen viaskodtunk, hol a dobogóért harcoltunk. A kiesést sikerült mindig elkerülnünk, de több alkalommal végeztünk a dobogó második, illetve harmadik fokán. 2002-ben volt a nagy áttörés, amikor ismét bajnokok lettünk, jogot szerezve az NB I/B-s szereplésre. Fél évig edzettem ebben az osztályban a csapatot, majd pár évig az utánpótlás csapatokkal foglalkoztam. Sajnos az akkori egyesületi vezetés fura gondolkodásával nem tudtam azonosulni, így elváltak útjaink, annak ellenére, hogy az utánpótlás korú játékosokat továbbra is a Beszterce szolgáltatta. 2009-ben megkerestek Balassagyarmatról, hogy segítsem ki őket, mivel a kiesés szélére sodródtak. Szép másfél évet töltöttem náluk és úgy gondolom, az eredményekkel is elégedettek lehettek.

 

– Hogyan jött képbe a Strandépítők KC?

 

– Volt jó néhány játékos a városban és a régi Építők csapatában, akire az akkori teremcsapat nem tartott igényt. Ők Rácz Viktor vezetésével elkezdtek strandkézilabdázni. Szép sikereket értek el, magyar bajnoki címeket szereztek, egyre népszerűbb lett a fiatalok körében. Gyarapodott a létszám, és azon kapták magukat, hogy akár terembe is indulhatnánk. Megkérdeztek, hogy vállalom-e a csapat irányítását. Nehéz lett volna nemet mondani, hiszen valamennyien a tanítványaim voltak. Alulról kezdtük, a Heves megyei bajnokságból jutottunk fel az NB II-be.

 

– Említette, hogy neje is szakmabeli…

 

– Igen, a feleségem szintén testnevelő és kézilabda edző. Sajnos pár éve, egy sí balesetben elvesztette a bal lábát. Ezután egy évet még tanított, azóta „csak” edzőként dolgozik. Ezen kívül ülőröplabdázni kezdett, jelenleg is tagja a magyar ülőröplabda válogatottnak, hetente kétszer utazik Budapestre, edzésre, Európa-bajnoki 7. és 8. hellyel is büszkélkedhet.

 

– Gyermekeik is örökölték a kézilabda szeretetét.

 

– Így van, két fiam van, és mindketten kézilabdáznak, középiskolás korukban kerültek a Budapesti Elektromosba. Gábor fiam NB I/B-s szintig jutott, villamos mérnöki diplomát szerzett, jelenleg Svájcban él, és egy amatőr csapatban játszik. Tamás fiam mi mást, mint testnevelő tanári diplomát szerzett. A főiskola elvégzése után Spanyolországba szerződött, öt évet kézilabdázott ott, ebből másfél esztendőt az első ligában. Hazatérése után fél évet Tatabányán játszott, majd Balassagyarmatot erősítette, jelenleg az Ózd NB I/B-s csapatában szerepel. És milyen az élet, a Kodály Tagiskolában tanít, ahol anno mi is kezdtük a pályánkat.

 

– Hogyan változtak a diákok az évtizedek alatt?

 

– A gyerek most is csak gyerek, mint annak idején, csak a külső körülmények változtak óriásit. Sokkal több külső pozitív, és negatív hatás éri a mai gyermeket. Ehhez kell alkalmazkodnunk. Olyan lehetőségeket kell biztosítanunk számukra, ami versenyképes a többi hatással. A kitárult világ lehetőségei elkényelmesítették a gyerekeket és a felnőtteket is, így nem egyszerű sportolásra fogni őket.

 

– Miért fontos a sport?

 

– Ez az egyik legváltozatosabb nevelési eszköz. A legfontosabb az egészségmegőrző hatása, de rendszerességre, rendre és fegyelemre nevel. Nagyon lényeges a jellemformáló hatása is. A csapatsport esetében az alkalmazkodó készség, és a közösséghez való tartozás megérzése és megértése szintén fontos, ebben a – valljuk be – kicsit egoista világban.

 

– Mi a véleménye, tapasztalata a mindennapos testnevelésről?

 

– Jó, de több sebből vérzik. Hasznos, mert a gyerekek rá vannak „kényszerítve” a mindennapos testmozgásra. De hiányoznak a létesítmények, a sporteszközök, hogy ezeket az órákat, a – valljuk be – lustuló gyerekeknek, változatossá és érdekessé tehessék a testnevelők.

 

– Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valakiből sikeres sportoló lehessen?

 

– Az egyik legfontosabb a kiemelkedő fizikai adottság, a második a szorgalom, ha a kettő nem párosul, kicsi az esély a kiemelkedő teljesítményre. Nagyon fontosnak tartom még a szülői, családi hátteret, mert ez sok nehézségen átsegítheti a sportolókat.

 

– Mivel foglalkozik szívesen szabadidejében?

 

– Hát ilyen nem sok akad, de nyáron unokázunk és kertészkedem, a rosszidő beálltával leginkább olvasok, sportokat nézek a televízióban.

 

– Mely sikereire, elismeréseire büszke?

 

– Mindenképen az NB II-es bajnoki címekre, a számos diákolimpiai és gyermekbajnoki helyezésekre vagyok a legbüszkébb. Több elismerésben is részesültem. Kaptam Művelődési Miniszteri Dicsérő Oklevelet, Esterházy Miksa Emlékérmet, Bérczy Károly Díjat, iskolámban Beszterce Díjas vagyok, 2008-ban Sport kategóriában Nógrád Megye Príma Díjasa lettem, legutóbb pedig a Magyar Diáksport Szövetség 2015. legeredményesebb testnevelő-edzője díjban részesültem.

 

– Visszatekintve, van-e valami, amit máshogy csinálna?

 

– A 80-as évek közepén hívtak NB I-be játszani, azt lehet, hogy meg kellett volna próbálnom. Biztos sok mindent lehetett volna másképp csinálni, de hogy mi történt volna akkor, azt már sosem tudjuk meg. Lehet, hogy rengeteg olyan szép és jó dologról maradtam volna le, ami így megtörtént velem.

 

– Milyen tervei vannak az életben?

 

– Jelenleg utánpótlás csapatokkal foglalkozom, velük szeretnék minél jobb eredményeket elérni a különböző versenyeken. Az iskolában pedig a nyugállományba vonulásig még öt évem van, addig is sok kis nebulóval szeretném megszerettetni a sportot, hogy minél többen érezzék az iskola elvégzése után is, hogy sportolni kell és jó.

forrás